1987.10.30., 16:25. Ekkor születtem, 30 éve (és egy hete) 

Nem kezdődött egyszerűen, amikor pár napos koromban kiderült, hogy lyukas szívvel, azaz kamrai sövényhiánnyal születtem. Anyukám nagyon sokszor figyelte a légzésemet, miközben aludtam, a gyerekszoba ajtaját résnyire mindig nyitva kellett hagyni (sajnos ekkor még nem volt légzésfigyelő ugye.. pedig de jól jött volna) Egészen 7 éves koromig éltem "lyukas szívvel", nagyobb problémám soha nem volt belőle, viszont mivel csak nem akart magától befoltozódni, az orvosok úgy döntöttek, iskolakezdés előtt megműtenek, mert felnőtt koromban viszont okozhatott volna bajt ez a rendellenesség.

A kórházban töltött két hétre a mai napig emlékszem és azt hiszem fogok is mindig. A jó élmény miatt. Mindenki nagyon kedves volt és ott volt Brigi nővér, aki még az újszülött kisbabákhoz is bevitt, akihez be lehetett menni persze. Akkor én voltam a nagylány, aki dajkálta a kis szívbeteg babákat. Amióta dolgozom és adózom, az adóm 1%-át a Szívbeteg Gyermekekért Alapítvány kapja. Elképzelni sem tudom milyen nehéz lehetett a szüleimnek ez a szívműtét, aztán a műtét után lélegeztetőgépre kapcsolva, mindenféle csövekkel látni. Nade, amikor hazaengedtek, hazafelé kaptam fagyit, erre is tisztán emlékszem. Az élet apró örömei :) 

A mellkasomon azóta is ott virít a jó 10-12 centi hosszú heg, ami a műtétre emlékeztet. 17 éves koromig kellett kontrollra járnom, majd azt mondták, amikor babát várok, jelezzem mindenképp a műtétet az orvosnak. Azt is mondták, ha majd szeretném, mindenféle lézeres eljárással/plasztikai sebészettel tudnak halványítani a hegen, de nekem soha eszembe nem jutott ilyesmi. Ez a heg hozzám tartozik, nélküle nem is lennék én én, soha nem szégyelltem, sőt, büszke vagyok rá.

Így kezdődött és folytatódott az életem első 10 éve. A gyerekkorom egyébként nem is lehetett volna jobb. Apukám már akkor is különösen értett a gyerekek nyelvén, házi diákolimpiákat, igazi játszós szülinapokat vezényelt le minden évben, 8-10 játszótársunkkal, unokatesókkal, barátokkal. Volt, hogy ő volt Hókuszpók, mi gyerekek pedig a törpék, de rengetegféle játékot talált ki, hogy a szülinapok ne arról szóljanak, hogy kontrollálatlanul rohangálunk a kicsike házunkban, hanem olyan játékokkal foglaljuk le magunkat, amik izgalmasak. A fiúknak fekvőtámasz verseny volt, az asztal alatt adogattunk körbe tárgyakat, úgy, hogy nem láttuk és ki kellett találni, mi az. Soha nem felejtem el ezeket. Annyi minden eszembe jutott most a gyerekkoromból, egyszer megírom ezeket a történeteket. A sulit is szerettem, annak ellenére, hogy én voltam a "balkezes, macskakaparás írású" lány, viszont mindig mindenki szeretett és én is szerettem mindenkit. Ez most jó hülyén hangozhat, de így volt. Persze, mindig volt "legjobb barátnőm", de soha nem klikkesedtem, soha nem tartoztam szigorúan egyetlen csoporthoz sem, mindig mindenkiben igyekeztem a jót meglátni, még az értékelésemben is benne volt, hogy nagyon barátságos, könnyen kijön bárkivel.  Bárcsak ilyen könnyű lenne ez felnőtt fejjel is.

Szóval harminc. Az én személyes véleményem, az én személyes életemre vonatkozólag az, hogy igenis számít a kor. Persze 50 évesen is lehet ez ember fitt és egészséges meg láttam már 70 éves izmos bácsikát is. De azért azt nem lehet tagadni, hogy az idő telik és az ember(lánya) akaratlanul is belegondol, hogy merre tart az élete. Én legalábbis sokat gondolkoztam ezen az elmúlt hetekben, ráadásul nem is akaratlanul, hanem kifejezetten tudatosan. 

Szerencsésnek érzem magam, mert nem volt soha szigorú listám, hogy akkor ezt meg ezt el KELL érnem, ennyi meg ennyi idős koromra. Viszont viszonylag tudatosan éltem már tinikoromban is, sőt. Azokat a dolgokat, amik fontosak voltak nekem és igazán odatettem magam, általában elértem. A nők olyan bátortalanok, amikor arról van szó, hogy mire büszkék... mintha szégyellnünk kéne magunkat, amikor kitűzünk és elérünk egy-egy célt, legyen az bármi. Büszke vagyok rá, hogy 17 évesen letettem a francia középfokú nyelvvizsgát, 20 évesen az angolt, hogy amikor nem vettek fel elsőre az egyetemre, nem roskadtam össze, hanem volt egy "B" tervem, hogy bár nehezemre esik sok ember előtt beszélni, mégis letettem az idegenvezető vizsgát, pedig csak a francia miatt kezdtem el a sulit, sőt, egyszer idegenvezettem is. Hogy aztán végül második próbálkozásra felvettek az egyetemre, hogy 21 évesen egy évfolyamtársammal és az ő egyik barátnőjével, hárman lányok úgy döntöttünk, kimegyünk önkénteskedni Franciaországba, ami az egyik legjobb élményem ma is. Hogy 24 évesen úgy döntöttem, kimegyek Ciprusra animátorkodni és, hogy 1 héttel később úgy döntöttem, hazajövök. Senki nem értette miért, "hiszen csak egy hét", "maradj még, jobb lesz", de én éreztem, ahogy találkoztam a nem éppen szimpatikus, negyvenes-ötvenes éveiket taposó férfiakkal, szóval nem a húszas éveikben járó fiatalos csapattal, hogy ez nem lesz így jó és, hogy ez az animátorkodás nem az én introvertált személyiségémnek való. Nem is értem mit gondoltam. Dehát már akkor is bennem volt a világlátás, utazás iránti vágy, így nem sokat gondolkoztam jelentkezéskor. Azt gondoltam, 4 hónap egy fiatalokból álló csapattal Cipruson.. Hát, én sem úgy képzeltem, hogy egy hét után hazajövök. Nem szóltam a szüleimnek sem, bátorítottak volna, hogy maradjak, pedig én minden porcikámmal éreztem, hogy haza akarok jönni. Egyszercsak megálltam otthon az ajtó előtt, emlékszem, nagyon izgultam azért, hogy Anya mit fog szólni, hogy már itthon is vagyok. Mit szólt? Örült nekem és végül mindenki megértette, miért is jöttem haza. És milyen jól tettem, mert utána kezdődött a másik külföldi kaland, ami egészen 3 évig tartott Londonban és aminek egy egész bejegyzést lehetne szentelni. 

Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, 30 éves koromra kettő, de legalább egy gyerekkel számoltam magamban. Aztán 26-27 éves korom környékén azért már érzékeltem, hogy ez nem feltétlenül fog összejönni. Azt is gondoltam akkor, hogy házas leszek, lesz egy munkám, amit szeretek, lesz körülöttem pár igazán jó barát meg hasonlók. De ezt soha nem úgy éltem meg, hogy ha ezekből nem teljesülne akár egy sem, akkor valamit elrontottam volna, valamit rosszul csináltam volna. Mint, ahogy nem gondolom, hogy azért, mert nincs még gyerekem mostanáig, az hiba lenne, egyszerűen csak még nem jött el az ideje. A házasságom is villámcsapásként ért, ha 2 éve ilyenkor valaki azt mondja nekem, hogy 2017 őszén házas leszek, ráadásul az lesz a férjem, aki, akkor nagy valószínűséggel kiröhögöm. Nagyon nem úgy állt akkor az életem, hogy abból az süljön ki, hogy hamarosan férjes asszony leszek, viszont természetesen nem is azért mentem férjhez, mert közeledett a bűvös harmincas szám... Voltam már eljegyezve, amiből végül miattam nem lett házasság, szóval nem igazán éreztem a nyomást akkor sem, hogy most vagy soha, lekések valamiről. Ha csak ez számított volna, már 28 évesen házas lehettem volna. Igaz barátaim is vannak szerencsére, nem sok, egy kezemen meg tudom számolni, de rájuk mindig lehet számítani, pedig nem beszélünk napi-heti rendszerességgel, de tudjuk, ha bármi történik, ott van a másik. Ugyanez elmondható a családomról. Nagyon nagy biztonsággal tölt el, hogy bármi is történjék, összeszakadna körülöttem, bennem minden, fel tudok sorolni egyből 10 embert, akikre bármikor, bármilyen körülmények között, feltétel nélkül számíthatok és ennél nincs jobb érzés. 

A jövőre nézve tele vagyok tervekkel, célokkal, amiket remélem nem 40, de már 35 éves koromra elérek. Jövőre szeretnék újra elkezdeni egy szakot levelező tagozaton munka mellett, nemrég elkezdtem jógázni, és bár ennek még nagyon az elején vagyok, szeretnék elvégezni egy komolyabb tanfolyamot valamikor, illetve az írással is szeretnék sokkal komolyabban foglalkozni, így beiratkoztam egy hétvégi íráskurzusra. Mindezek mellett pedig az elkövetkezendő évek legnagyobb projektje pedig a családalapítás lesz, minden közül ezt várom a legjobban és természetesen ez a legfontosabb :)

Egy dologba fáradtam bele így 30 éves koromra, ez pedig a mindig mindenkihez való alkalmazkodás, illetve a nemet nem mondás képessége. Világ életemben olyan ember voltam, aki azt nézte, mi a jó másoknak. A húgom kislánykorunkban konkrétan addig  kérlelt, hogy adjam kölcsön a pulcsit, ami már rajtam volt, hogy levettem.  Vagy, volt egy konkrét játék, amit én kifejezetten nem szerettem, mégis játszottam vele, mert ilyen egy jó nővér. Viszont ezt valahogy nem sikerült kinőni felnőtt koromra sem és most már egyre fárasztóbb olyan dolgokat csinálnom, amihez se kedvem, se affinitásom, mégis megcsinálom valaki más kedvéért. Nem arról van szó, hogy ne csinálnék meg valamit a férjem vagy az anyukám vagy az apukám vagy a testvéreim kedvéért, alkalmanként, kifejezetten szívesen. Például, nem igazán voltam egy konyhatündér sohasem, főztem néha-néha, de nem nagyon erőltettem meg magam, valahogy mindig vagy olyan fiú volt mellettem, aki szeretett és tudott is főzni, vagy közel lakott az éppen aktuális fiú nagymamája és hozzá jártunk enni. Gyerekkoromban (is) a nagymamám távol lakott tőlünk, nem az volt, hogy na gyere kisunokám, megtanítom neked, hogy főz a Nagyi. Anyukámat persze mellett ott voltam néha-néha a konyhában, de ez nem volt elég ahhoz, hogy 18-20 évesen elmondjam magamról: tudok főzni. 1-1 egyszerűbb receptet persze összedobtam, de ennyi. Aztán megismertem a férjem, aki imád enni. Nnna, mondom, ez így nem lesz jó, muszáj lesz főznöm és elkezdtem receptek után kutakodni, megvettem a hozzávalókat, megcsináltam és mit ad Isten, finom lett. Mióta ismerem, sokkal többet főzök, mint addig összesen, persze van még hova fejlődnöm és van, hogy kifejezetten jólesik munkából hazafelé venni 3 adag kínait és nem törődni a főzéssel. És van, hogy kifejezetten jólesik megfőzni egy új receptet. Ez csak egy példa arra, hogy igen, vannak dolgok, amiket néha a másik kedvéért teszünk meg. Egyértelmű, hogy ha szeretünk valakit, megteszünk érte olyan dolgokat is, amiket magunktól nem biztos, hogy megtennénk, vagy biztos, hogy nem.

De ez nálam sajnos sokkal mélyebben gyökeredzik, annyira már-már kifejezetten rosszul érzem magam, ha valakinek ellent/nemet mondok. Programra, kérésre, szívességre, akármire. Például baromi nagy lelkiismeret furdalásom volt és rám tör még most is néha, hogy beiratkoztam arra az íráskurzusra, arra a hétvégére, amikor a férjemnek versenye van. Viszont már 3 hétvége volt, amikor nem mentem, mert szintén versenye volt és úgy döntöttem, inkább oda megyek, miközben nagyon szerettem volna már eljutni egyre.. nem akartam tovább húzni, éreztem, hogy nem tesz jót lelkileg, hogy magamat folyamatosan hátrébb sorolom. Szóval beiratkozam. Mondta, hogy nem baj, menjek nyugodtan és mégis úgy érzem, ott lenne a helyem mellette, miközben persze nagyon szeretnék elmenni és el is megyek, mert az írás pedig az én "dolgom"  és szeretnék benne fejlődni. És nincs annál fontosabb, hogy valaki - legyen az illető nő vagy férfi - megtalálja és gyakorolja azt, ami őt boldoggá teszi. Függetlenül mindenki mástól, valami, ami csak az övé. Pedig alapvetően alkalmazkodó és kompromisszumképes embernek tartom magam, de most már kezdek eljutni arra a szintre, hogy ezt elvárom cserébe mástól is. Nagyon fontos ez például egy házasságban is, a miénkben ugyanúgy, mint máshol.  Végülis30 éves, felnőtt nő vagyok, feleség, remélhetőleg a nem nagyon távoli jövőben családanya. Muszáj, hogy képes legyek priorizálni és a számomra kevésbé fontos dolgokra pedig gyakrabban tudjak nemet mondani. De legalábbis nem mindig igent mindenre.

Éljen a következő 30 év! :)